Miként jut el Tamás a hitetlenség vakságától a hit világosságára? Látta a Feltámadottat, és hitt. A hit fényére eljutva azonban kimondja a hitvallást, egészen egyszerűen, személyesen: „Én Uram és Istenem!” (Jn 20,28) Jézus azonban korholja a hitetlenkedőt: „Ne légy hitetlen, hanem hívő.” „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” (Jn 20,29) Tamás hite érzékszervi megtapasztaláson alapszik, Jézus ugyanis látható és tapintható alakban jelenik meg előtte. Tamás valódi ember volt, ma úgy neveznénk, hogy materialista. Nem hitt társainak, nem hitt Jézus szavaiban, melyeket halála előtt mondott, saját szemének hitt csak. Tapasztalatra vágyott. Mennyire hasonlítunk mi Tamásra. Gyakran várunk égbekiáltó jelet, gyakran érezzük úgy, hogy bárcsak láthatnánk az Urat, akkor talán könnyebb lenne hinni Benne. Kételkedünk, és bár már számtalanszor megtapasztaltuk az Isten jelenlétét, mégis újra és újra vágyunk arra, hogy feltárja magát előttünk. Mi mégis folyton meg akarjuk tapasztalni, hogy Ő él és velünk van. Jézus azonban azokat mondja boldognak, akik anélkül is hisznek Benne, hogy látnák, minden pillanatban megtapasztalnák Őt. Ha az Úr meglátása nélkül is képesek vagyunk hinni Benne, akkor hitünk valódi hit, mely nem a szem megcsalhatóságából ered, hanem szívünk mélyéből. Jeso Eszter